|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szobotka András 1991. július 16.Szoborállítók címmel írt Magyari Lajos a Háromszék megyében felállított szobrokról. A hetvenes években Kőrösi Csoma Sándor két szobra került köztérre, az egyik Kovászna főterére /Jecza Péter alkotása/, a másik Csomakőrösre /Orbán Áron munkája/. Sepsiszentgyörgyön állították fel Gábor Áron szobrát, mellszobrot kapott Lázár Mihály. Szobotka András egész alakos Dózsa szobra Dálnok közepére került. A községi út elágazásánál megtiltották, hogy figyelmeztető tábla hívja fel a figyelmet Dálnokra, Dózsa György szülőfalujára. Gábor Áron "ágyús" szobrát, Nagyvarjasi Oláh munkáját úgy kellett "hazalopni" Nagyváradról, mert az egykori tüzérakadémia előtt álló szobor először a Kőrösvidéki Múzeum kertjébe, majd szinte a szeméttárolójába került. Viszontagságos volt a véceri 1848-49-es emlékoszlop sorsa: ledöntötték, újra felállították, végül sok küzdelem árán ma is áll Tornai András műve. Márkosfalván Barabás Miklós szobra áll, Csernátonban pedig - amúgy félillegálisan - talapzatra került Bod Péter és Végh Antal mellszobra. Román szobrokat helyeztek el Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön a román katona emlékművét, majd a Mihai Viteazul szoborcsoportot. 1989 után a magyar szobrok rongálása következett: meggyalázták a fehéregyházi Petőfi-emlékművet, teljesen tönkretették az erdődi Petőfi-emlékművet, Kovásznán - több ízben - olajfestékkel mázolták be Kőrösi Csoma Sándor szobrát, a vandál támadások nem kímélték a Bolyaiak marosvásárhelyi szobrát, a Kölcsey-emléktáblát, összetörték a magyar személyiségek nevét viselő iskolatáblákat, magyar és román templomokat gyújtottak föl. Nemrég azt követelte a Vatra Romaneasca, hogy Erdélyben le kell rombolni minden olyan műemléket, szobrot, amely sérti "a román nép méltóságát". Mindennek ellenére a megyében új szobrokat állítottak, Zabolán a Mikó Imre-mellszobrot /Petrovits István műve/, Nagyajtán Kriza János szobrot /Jecza Péter műve/. /Magyari Lajos: Szoborállítók = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 16./1995. május 20.Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma. A bukaresti tudományegyetem hungarológusai szintén lapot indítottak: napvilágot látott Nézőpont /alcíme: Véleménynyilvánítási lap/ című újságuk első száma, 250 példányban. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./ A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./ A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől. A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található - többek között - egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor.2000. április 21.Hargita megye kultúráját két alapvető összetevő - a népművészet és a képzőművészet - határozza meg. Vitathatatlan, hogy a vidék huszadik századi csúcseredményeit leginkább a képzőművészet eredményezte állapította meg Szatmári László. A Barabás Miklós Céhen kívül Erdélyben jelenleg csupán néhány hivatalos formában működő, bejegyzett művészcsoportosulás létezik: a székelyudvarhelyi Udvar, amely Bíró Gábor festőművész kezdeményezésére jött létre; a Csíkszeredában bejegyzett Grund 2000 Művészeti Alapítvány és az 1999-ben megalakított Hargita Visual Art, a Hargita megyében élő, tevékenykedő képző- és iparművészek egyesülete. Ez utóbbi szándékai között szerepel a középfokú művészeti oktatás támogatása, a szakmai kapcsolattartás a romániai, anyaországi és külföldi egyesületekkel, megyei jellegű, illetve időszakos csoportos, egyéni és vendégtárlatok rendezése és kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása. Csíkszereda Városi Tanácsa a Hargita Visual Art Egyesület használatára engedte át a csíkszeredai Virág utcai galériát. Példamutató Siklódy Ferenc fiatal grafikus kezdeményezése, aki a székelyföldi képzőművészeti múlt közismert és kevésbé ismert alakjainak rajzolt és írott portréival egy majdani erdélyi képzőművészeti lexikon alapjait veti meg. A közel 300 nevet felölelő listából több mint száz portré el is készült. - Az erdélyi magyar művészet legújabb kori történetében a szobrászat a lassú, csendes változások terepe volt. Elég említeni a Szervátiuszék farkaslaki Tamási-emlékművét, Kulcsár Béla (és Hunyadi László meg Kiss Levente) agyagfalvi szoboregyüttesét, Márkos András székelykeresztúri Petőfijét, a gyergyószárhegyi szoborpark néhány ténylegesen kiemelkedő alkotását, vagy a jelenben Hunyadi László, Bodó Levente, Székely József, Burján Gál Emil munkáit. Csíkszereda nem foglal el tekintélyes helyet a köztéri szobrok lelőhelyeinek lajstromán. (Elkészült viszont Nagy Ödön alkotása, Gál Sándor honvédezredes mellszobra; felállították Vetró Andrásnak Zsögödi Nagy Imrét mintázó szobrát, s a közelmúltban Nagy Ödön és Ercsei Ferenc közös művét, Petőfi Sándor mellszobrát.) És milyen köztéri szobrok vannak még Csíkszeredában? A Felszabadító román katona emlékszobor (Marius Butunoiu alkotása), a Mikó-vár előtt a Petőfi- (Szobotka András műve) és Balcescu-szobor (Doru Popovici műve), a Jégpalota előtti Hokizók (Tőrös Gábor alkotása), Bodó Levente Márton Áron-mellszobra, Nagy Ödönnek egy térplasztikája. - Szatmári hangsúlyozta, hogy a köztéri szobrászat megakadt valahol negyven-ötven évvel ezelőtt. Szobrokat erdélyi magyar művészektől alig (vagy egyáltalán nem) rendelt a közület, s ha 1990-től a tiltás oka megszűnt, a közigazgatási intézmények vagy az ún. civil szférához tartozó közületek, egyesületek, alapítványok stb. elsősorban emlékszobrokat rendelnek a szobrászoktól, ezeket is hagyományos formában, kívánják. - Ideje lenne a képzőművészet működéséhez és kibontakozásához nélkülözhetetlen stratégiát megtervezni. Kezdetben az ezen a vidéken élő/tevékenykedő alkotók munkásságát kellene bemutatni (katalógusok, tanulmánykötetek, bibliográfiák készítése, vándorkiállítások szervezése). Közületi támogatással kell feltárni a vidékről elszármazott jeles képzőművészek életműveit. Szatmári kifejtette, hogy szükséges az előttünk járó alkotók habitusának, képzőművészeti attitűdjének a megismerése, "hiszen csak akkor számolhatunk biztos jövővel, ha múltunkat ismerjük és megbecsüljük. Ideje volna már elkészíteni az erdélyi képzőművészeti lexikont, melyben a székelyföldi alkotóknak élenjáró szerep jutna." /Szatmári László: Vidékünk képzőművészetének szubjektív megközelítése. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 21./ A Székelyföld 2000 konferencián elhangzott előadás rövidített változata2003. június 5.Dálnokot műemlék templomáért és Dózsa-emlékéért keresik fel a turisták. Ma sem önálló, ma is Maksa község népes faluja. 1976-ban a főtéren felállították Szobotka András monumentális Dózsa-szobrát. A közeli református templomban a Székelyföld egyik legutóbb feltárt rovásírásemlékét őrzik, harangtornyában műkincs értékű harang található. Más látnivalók: millecentanáriumi emléktábla és a negyvennyolcas dálnoki hősök emléktáblája a templom cintermében. A parkocskában áll a két világháború 86 dálnoki áldozatának emléktáblája. Idevaló családból származott az író és költő Gaál József (1811-1866), valamint a két magyar neves katonatiszt, a vezérezredes Dálnoki Veress Lajos (1889-1976), a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és Dálnoki Miklós Béla (1890-1948), az I. hadsereg parancsnoka, volt magyar miniszterelnök. Itt él ma is a nyugalmazott mezőgazdasági mérnök Beczásy István, aki Bekerített élet című könyvében (Nagyvárad, 1995) megírta családja múlt rezsimbéli meghurcoltatásának történetét. /Kisgyörgy Zoltán: Dózsa György faluja: Dálnok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./2006. május 26.Temesvár szobrokban szegény – fejtette ki Szekernyés János helytörténész, műkritikus, a Képzőművészek Szövetsége helyi szervezetének elnöke. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben viszonylag sok köztéri emlékművet állítottak, a város nagyságához képest ez még mindig kevés. Temesvár abban különbözik a vidéki városok döntő többségétől, hogy nem egy főterű, hanem minden történelmi városrésznek megvolt a főtere, nem beszélve arról, hogy a központnak három nagy tere van. A józsefvárosi római katolikus templom kertjében álló Nepomuki Szent János-emlékmű Temesvár első köztéri szobra. Már az 1720-as évek elején állt, az egykori katonai dísztéren. Onnan a Gyárvárosba vitték, majd a Virágkertészet egykori udvarába, és 1932-ben került a mai helyére. Ezt a korszakot jelképezik az úgynevezett “pestis-szobrok” is: a Szentháromság-szobor a Dóm téren és a Szabadság téri, több alakos kompozíció. Valamivel később állították a Gyárvárosi park kerítésébe beékelve a Krisztus-feszületet, amit sokan Fadrusz János munkájának tulajdonítanak, de erre nincs bizonyíték. A két világháború között állított szobrok többsége román politikusokat, tudósokat, mérnököket ábrázol. A szocializmus éveiben sem állítottak túl sok szobrot. Ezen közül a legjelentősebb a márványból faragott román katona szobra, amit 1962-ben lepleztek le (Ion Vlad alkotása). A 1970-es években állították fel Dózsa György szobrát. Vita kerekedett, hogy a szülőhelyén, Dálnokon vagy Temesváron legyen az emlékmű, végül mindkét helyen lett egy-egy: ott lendületes vezért formázott meg Szobotka András Bukarestben élő temesvári képzőművész, itt meg egy magába szállott, a bukást tudomásul vevő katonai vezért. Közben a politikai széljárás megváltozott, és a néhány év múlva elkészült szobrot már valósággal oda kellett lopni: egy éjszaka felállították, nem rendeztek avatóünnepséget. Ráadásul csak románul írták a nevét, hogy Gheorghe Doja. Az 1989-es rendszerváltás után a különböző forradalmár szervezetek az áldozatok emlékére rendeltek emlékműveket, összesen 12-őt. Ezeket az alkotásokat elsőrangú bukaresti és temesvári művészek alkották, többek között Szakáts Béla, Stefan Calarasanu, Jecza Péter vagy Kelemen István. A gyerekkórház előtti Sailer Antal-szobor eddig szép virággruppok között állt, most már közvetlenül mellette halad el a villamos. Országos hírű esemény volt tavaly a város első főépítésze, Székely László mellszobrának leleplezése (Szakáts Béla munkája), mely a Bánsági Magyar Napoknak akkor főrendezvénye volt. A trianoni határmódosítás után ez az első köztéri szobor Temesváron, amely magyar kulturális-közéleti személyiségnek állít emléket. Az engedélyek kijárásban nagy szerepe volt az RMDSZ két akkori városi tanácsosának, Fórika Évának és Halász Ferencnek. Az időközben Székely László parkra átnevezett ligetben szeretne Szász Enikő egy emlékművet állíttatni az 1956-os kommunistaellenes megmozdulás áldozatainak tiszteletére. A román politikai foglyokat tömörítő szervezet elutasította az együttműködést. /Pataky Lehel Zsolt: Temes. “Helyük lenne az alkotott szépségeknek”. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 26./2012. június 23.Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet. Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel. Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak. Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva. Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca. Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott. „Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.” Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)” Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.” A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni. „Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát. A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”. A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van. A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek. Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett. Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű... Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk. Az emléktáblából így lett emlékmű. Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől. Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.” (A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.) Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát. A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el. A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe. És a folytatás? Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról. Cselédként helyezkedtem el. (…) Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek. És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig. Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát. Még díjat is nyerhet. 2007. március 23. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2014. március 7.Magyar szobrászat ErdélybenNem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban. Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.) A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából. Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám. Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.) Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat: Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1 Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2 B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3 Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.) A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán. Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve. És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét. E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem: Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990) Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983) Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997) Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986) Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?) Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996) Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972) Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992) Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994) Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995) Löwith Egon (Kolozsvár, 1923) Szederjesi András (Nagymedesér, 1926) Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978) Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928) Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928) Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976) Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929) Gyerkó Mária (Rákos, 1930) Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930) Kondrák Károly (Újszentanna, 1930) Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933) Németh Antal (Sepsibükszád, 1933) Lőrincz Lehel (Türe, 1933) Hunyadi László (Dombó, 1933) Tőrös Gábor (Torda, 1934) Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934) Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935) Farkas József (Nagysármás, 1936) Péterfy László (Nyárádselye, 1936) Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936) Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936) Venczel Árpád (Korond, 1937) Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995) Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938) Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939) Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939) Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986) Gergely István (Csíkkozmás, 1939) Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940) Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941) Suba László (Makfalva, 1941) Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942) Kádár Károly (Tancs, 1943) Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943) Lugosi László (Zilah, 1944) Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944) Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944) Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944) Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945) Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945) Petrovits István (Kökös, 1945) Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945) Tornay Endre András (Zetelaka, 1946) Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947) Balázs János (Nagybánya, 1947) Várvédő István (Nagybánya, 1947) Benczédi Ilona (Korond, 1948) Kocsis Előd (Abafája, 1948) Vetró András (Temesvár, 1948) György Albert (Lövéte, 1949) Bocskai Vince (Szováta, 1949) Bodó Levente (Lövéte, 1949) Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949) Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949) Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950) Dóczy András (Csíkszereda, 1951) Robotos Júlia (Bukarest, 1951) Vincefi Sándor (Bukarest, 1952) Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953) Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953) Egyed Judit (Nagyvárad, 1954) Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955) Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956) Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956) Nagy Ödön (Marosercse, 1957) Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958) Lakatos Pál (Kispeleske, 1960) Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961) Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963) Sánta Csaba (Szováta, 1964) Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965) A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból. Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8 A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként. Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9 Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt. Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók. A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak. De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10 Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást. Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben. Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel. Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.) Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978). Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt. Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973). A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások. A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában. Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998). Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben. Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.) Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése. S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait? Jegyzetek 1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323. 2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106. 3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252. 4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150. 5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam. 6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66. 7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24. 8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10. 9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7. 10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel. 11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű. Banner Zoltán (Korunk) nagybanya.ro, 2015. április 25.Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?A gyűlölet prédái Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását. Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti. Dózsa György vagy Gheorghe Doja? Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál. A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek? Lesz-e magyar neve? Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható! Vajon mit szólna? Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák? Ismerjük-e őt? A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel. A megmaradás jelképe 1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője! Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem! Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 14.Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják. Történelmi vetélkedő A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be. Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György. Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt. Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik. Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait. Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig. Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját. Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot. A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz. Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket. A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír: „Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 8.Dózsa György Temesvárott„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt. Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták. A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok. Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János. Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János. Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot. Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből. Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.” (Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László) Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 24.Dózsa-kötet bemutatója DálnokonDózsa György történelmi szerepének megítélése sokat változott az idők folyamán, az árulótól, felségsértőtől a nemzeti hősig, a legnagyobb magyar mártírig terjed a jelzők skálája – hangzott el szombaton Dálnokon, a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet bemutatóján. Az esemény a falu ünnepének része volt. Szombaton ünnepelt a háromszéki Dálnok község, számos kulturális és szórakoztató rendezvény színhelye volt a Dózsa György és a Barabás Miklós emlékét ápoló kis, mintegy ezer lelket számláló település. Az eseménysorozat megnyitója délben kezdődött a központi parkban emelt Dózsa-emlékmű által uralt téren, majd a művelődési házban zászlóavató ünnepséget tartott a helyi Harmónia női dalárda, a kórus örömében osztozott a Szentivánlaborfalvról érkezett vendégkórus, a Laborfalvi Róza nevét viselő női kórus is színes előadásával. Az énekkarok fellépése után három, Dálnok községhez kötődő könyvet mutattak be a művelődési otthont betöltő közönségnek. Elsőként Brînduşa Armanca temesvári televíziós újságíró, egyetemi oktató számolt be magyar nyelven a Dálnok községet bemutató, három nyelven – magyarul, románul és angolul – megjelent riportkötetek létrejöttének előzményeiről és körülményeiről: román és magyar újságírók töltöttek pár napot a kisközségben, megismerkedve annak jellegzetességeivel, lejegyezve emberi sorsokat bemutató, olykor hihetetlen történeteket. E történetekből három kötet jelent meg a már említett nyelveken, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon a dálnokiak által önmagukról kialakított, illetve az oda látogató magyar és román újságírókban kialakult kép, hozzájárulva a település értékeinek megismeréséhez. – Jobb felvezetés nem is kell egy Dózsa György történelmi szerepéről és annak megítéléséről szóló kötet bemutatójának, mint egy temesvári újságíró szavai – mondta a Hargita Népe Lapkiadó gondozásában megjelent Dózsa tanulmánykötetet ismertetve Sarány István, lapunk főszerkesztője – megjegyezve, hogy a történelmi hős gyermekkorának és tragikus halálának helyszínén, Dálnokon és Temesváron egyaránt a temesvári Szobotka András Dózsa-szobra áll. Mint mondta, Temesvár jól példázza, hogy miként változik az uralkodó ideológiai kurzusok függvényében egy-egy történelmi személyiség vagy esemény megítélése: így a Dózsát illető jelzők átfogják a teljes palettát, vagy Tőkés László hivatalos megítélése is gyökeresen megváltozott, negyed század alatt a hatalom szemében a forradalom hőséből nemzetáruló lett. Dr. Balázs Lajos professzor, néprajzkutató az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíki szervezetének vezetőjeként beszámolt a tanulmánykötet létrejöttének körülményeiről. Mint mondta, az általa vezetett, a tudományosság népszerűsítését szolgáló civil szervezet első nagyszabású tudományos rendezvénye volt a Dózsa György születésének 500. évfordulója alkalmából szervezett csíkszeredai konferencia, amelyen hazai és magyarországi történészek, művelődéstörténészek, művészettörténészek és eszmetörténészek ismertették a történelmi személyiségről írt tanulmányaikat. Ezeket az előadásokat tartalmazza a kötet. Végezetül Bartos Lóránt és Iochom István Dálnok című fotóalbumát ismerhette meg a közönség, majd a község polgármestere, Bartók Ede-Ottó köszönte meg a vendégeknek, hogy munkásságukkal hozzájárultak Dózsa György emlékének ápolásához, Dálnok széles körű megismertetéséhez, jó hírének öregbítéséhez. HN-információ; Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
